<< back to “On News of Hearing a Hymen”

A postás

A levelet átnyujtja, s elköszön.
S ahogy búcsúzik, mintha mondaná:
Ami benne van, ahhoz nincs közöm.
Megy, hogy a nyári port, s a tél havát
Lerázhassa a szomszéd küszöbön.
Ahogy búcsúzik, mintha mondaná,
Nem érdekelhet egyéb engemet,
Mint utca, házszám, ajtó, emelet.
Csak kívülről látom a levelet.

Kezén világok iramlanak át.
Szerelmek égnek, és melódiák
Örvénylenek ezer pecsét alatt.
Neki pecsétet törni nem szabad.
A titkok végtelenjén átmegyen

Húnyt szemmel, házról-házra, csendesen.
Mosolyt fakaszt—és nincs érdeme benne.
Könnyet fakaszt—és nincsen vétke benne.
Vihart támaszt—és nem ő támasztotta.
Kegyelmet oszt—és nem ő osztogatta.

Olyan világtól idegennek tetszik,
És mégis olyan emberinek tetszik
E kéz, mely nem tudja, hogy mit cselekszik.

On Hearing News of a Hymen

He hands over the letter, and turns to leave.
And his valediction almost says:
I have nothing to do with whatever is in it.
He goes so he can shake off the summer dust, the winter snow
On the neighbor’s door-step.
As he says goodbye, it’s as if he says:
I cannot concern myself with anything
Except street, house number, door, floor—
I see your letter only from the exterior.

Worlds sweep across his hands.
True loves burn, and melodies
Swirl under a thousand wax seals.
He is not permitted to break those seals.
He wanders through endless secrets
With closed eyes, from house to house, noiselessly.
He induces smiles—and doesn’t deserve credit.
He generates tears—and does not trespass.
He nurtures a storm—and it is not his creation.
He distributes mercy—and it is not his allocation.

Ostensibly strange,
But presumably human is this
Hand, which does not know what it executes.